Emlékszem, amikor anyu télen oviba vitt biciklivel, én hátul ültem, és fogtam a derekát. Kérdezgettem tőle, és ő szólt nekem, hogy ne beszéljek, mert meg fog fájdulni a hidegtől a torkom. Ekkor csukott szájjal kezdtem el "beszélni", hümmögve, és azt képzeltem, hogy tudja mit mondok, érti a mondandómat. Ma már a képzeli szót másként érthetnénk, de akkor teljesen ésszerűnek tűnt, hogy hümmögöm a szavakat, és azok olyan hangsúllyal jönnek ki, amik megfelelnek a szavaknak, a hangzásuknak. Örülök, hogy ez az emlék feléledt bennem, egy kis gyerekkor tért vissza vele, amikor még egyszerűbb volt hinni a dolgokban. :)
A másik az, amikor már tudtam menni a kis piros biciklimen, de egyik nap a napon maradt és kilyukadt. Először nem értettem, hogy miért nem mehetek vele haza, de aztán meg értem. Olyan furák ezek az emlékek, nem jutnak eszembe, amikor pedig igen, kihagyok dolgokat. De most is látom magam előtt, ahogyan nézek rá, ahogyan a lépcsőnek van támasztva, vagy mellette a falnak, és most már abban sem vagyok biztos, hogy tényleg így volt-e.
Szeretnék több mindenre emlékezni.
